ANNYIRA
Szívünk egy ütemre dobban.
Vágy lobban,
tüze úgy ég, mint áldozati máglya.
Varázslat. Mágia.
Lángja lecsap rám, elemészt, éget.
Ó, bár sosem érne véget
ez az áldott óra.
Most nincs szükség a szóra,
elég csak néznem a szemed,
s tüzes tekinteted
elmond mindent, mire hang nem képes.
Édes
én annyira...
Illatod orromon át
agyamba furakszik s belemarja magát,
hogy aztán minden gondolatot,
mely körötted forog,
átitasson,
körbefonjon.
Lassan elmúlik az éj
életre kél a kéj.
Tökély!
Rubinfénybe borítja bőröd a bor bíborszíne,
így jön létre a vágy tökéletes íze,
s én habzsolom testedről az édes nedűt,
melynek aromája illatoddal vegyült.
/Robesque/