Álmodtalak
(2)
Megint álmodtam. Rólad. Veled. Lassan már nyomasztóvá válik, hogy
ennyire nem tudlak kiűzni a gondolataimból. Bármit csinálok, bármihez kezdek,
előbb - utóbb ( többnyire előbb ) mindenhol a te képed jelenik meg, a te arcodat
vetíti ki agyam az ábrándjaim mozivásznára.
Álmodtam. Rólad. S sajnos nem
veled, nem együtt, egy ágyban, egymáshoz bújva, érezve tested melegét, hallgatva
lélegzeted, egyenletes szuszogásod, orromban illatoddal, számban csókod
zamatával. Miért? Miért gondolok rád ennyit, miért ábrándozom rólad folyton
folyvást, miért kívánlak ennyire, miért kínoz ennyire a vágy, miért, miért,
miért???
Oly messze vagy, és én mégis oly közel érezlek magamhoz, itt vagy
bennem, bezárva a szívemben, nem találok magyarázatot, de nem is keresek már,
elfogadom, tudomásul veszem, beletörődök.
Lehunyom a szemem. Visszaidézem az
éjjel történteket.
Tengerpart. Az óceán felől lágy meleg szél simogatja a
bőrünk, a nap már nyugodni készül, lassan alábukik a horizont mögött, vöröslő
fénye beragyogja a hullámokat, a habokat igazgyöngyökké varázsolja. Lassan
megjelennek a csillagok az égen, előbb csak néhány kacsingat bátortalanul, aztán
ahogy a nap alábukik a látóhatár mögött, megjelenik az összes, millió, és
millió, és olyanná válik az égbolt, mintha valami földöntúli kéz egy fekete
bársonyra szórt volna szét ezernyi apró gyémántot.
Kéz a kézben sétálunk a
fövenyen, a homok még meleg, kellemesen simogatja lábunk, a tenger sós lehelete
befurakszik orrunkba, elbódít, kábulatba ejt. Szinte kézzelfoghatóvá válik a
boldogság, tapintható lesz a vágy, kis kezed a kezembe simul, valami
elektromosságfélével töltődünk fel, egymást gerjesztjük, remegés fog el,
felsóhajtok, olyan tökéletes érzés ez, olyan hihetetlen, elmondhatatlan.
Megállunk, szembe fordulunk egymással, a félhomályban nem látom jól
arcod
részleteit, de érzem szemed tüzét, érzékelem kedves mosolyod, nézlek,
bámulok ámultan, oly gyönyörű vagy, istenem, ez nem is lehet igaz, te vagy az,
aki nekem kell, csak téged akarlak, senki mást. Nem bírom tovább, hozzád
hajolok, megcsókollak. Ajkad hűs, és oly finoman bársonyos, édesebb, mint az
ambrózia. Nyelvünk előbb óvatosan tapogatózva fedezi fel a csók gyönyörét,
percek telnek el, de az idő számunkra elveszett, nem számít semmi más, csak az,
hogy együtt vagyunk, egymásé vagyunk. Magamhoz szorítalak, érzem tested forró,
engem is lángba borít, szorítalak, mint fuldokló a mentőövet, olyannyira akarlak
téged, hogy szinte belesajdul a lelkem. Tudatunk elborul, szinte letépjük
egymásról a ruhát, izgatottan, reszkető kézzel, kétségbeesetten kapaszkodunk
egymásba, és mikor végre meztelen testünk egymáshoz simul, akkor teljesen
megszűnik a külvilág, nem érdekel már semmi más, csak hogy egymáséi lehessünk.
Nem, nincs szükségünk hosszú előjátékra, a vágy már hatalmába kerített, te
nedves vagy, én mereven állok, szinte brutálisan esünk egymásnak, leomlunk a
homokba, föléd kerekedek, te odaadón széttárod combjaidat, nem tudok parancsolni
a testemnek, még egy utolsó pillantás, tested látványa villámként vág bele
retinámba, végignézek
melleden, csípőd vonalán, és végül megállapodom
ágyékodon, meglátom, amint vágyaid nedve könnycseppként megcsillan. Mozdulok.
Elmondhatatlan az érzés, mikor beléd hatolok. Lassan, remegve, egyre beljebb.
Sóhajok. Kéjes nyögdécselés. Belekarmolsz a hátamba, szám a szád keresi, alig
kapunk levegőt, én szinte szűkölök a gyönyörtől, ahogy magadba húzol, benned
vagyok, benned teljesen. Elborul minden, nem tudok semmiről, csak azt érzem,
hogy röpülök, nem, nem is röpülök, hanem elmerülök, bele a tökéletes gyönyörbe.
Kezem ott simogat, ahol éppen ér, ujjaim alatt szikrák pattannak,ahogy bőrödhöz
érek. Mozdulok, s velem te is. A mozgásunk harmonikussá válik, testünk
szinkronba kerül, egyre hangosabban zihálunk, ütemről ütemre gyorsulva, a tempó
még fokozható, de meddig, meddig? Öntudatlanul is a reakcióidat figyelem,
kontrollálom a vágyaim, mert én már bármikor kész lennék rá, hogy robbanjak, de
persze nem akarom, csak veled együtt, veled átélni a pillanatot, csak veled.
Felpillantok, látom arcod átszellemült, a kéj apró ráncokat varázsolt
homlokodra, kicsiny sikolyaid belekúsznak fülembe, megpördülnek, és még
magasabbra korbácsolják a gyönyör hullámait. Érzem, amint megfeszül a tested,
igen, ez lesz a jel, tudom, érzem, itt van nem messze a beteljesülés,
koncentrálok a pillanatra, visszafogom a tempót, kissé eltávolodom tőled, látni
akarom az arcod. Lassabbak, de határozottabbak a mozdulataim, még egy lökés,
majd még egy, és még egy, a feszültség felgyülemlik, érzem, mindjárt robbanunk,
még egy mozdulat, és érzem, ott vagy, elengedem magam, igen, akarom, most,
veled, csak veled, most!!!!!! Most! ... Te felsikoltasz, én üvöltök,
rámfeszülsz, én teljesen belédnyomulok, ráng a testünk a gyönyörtől, hullámokban
érkezik a kéj, ott vagyunk a csúcson, mindketten, egyszerre, istenem, micsoda
hihetetlen érzés, micsoda mennyei dolog ez. Eggyé válunk. Egy most a testünk,
egy a lelkünk. A szerelem beteljesülése ez. Tökéletes pillanat.
A hullámzás
alábbhagy, valami kifejezhetetlen megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk, nekem egy
könnycsepp gurul le az arcomon, mérhetetlen hálát, és boldogságot érzek.
Vonásaid kisimulnak, lélegzetünk lassan elcsitul, rendezetté, ritmusossá válik,
kezem még mindig barangol a testeden, öntudatlanul, simogatom melleid, combjaid.
Benned vagyok még, s nem is akarok elszakadni tőled, minden pillanatot ki akarok
élvezni, csókollak lágyan, gyengéden, csókollak, és azt akarom, te is érezd azt,
amit én. Enyém lettél, tiéd lettem. Egymásé lettünk, ebben a gyönyörű
küzdelemben, szerettük egymást, szeretkeztünk.
Álomba ringatjuk egymást.
Összebújva, érezve, élvezve az együttlét örömét. A hold ránkmosolyog, csöppnyi
huncutsággal a szemében, majd szemérmesen egy felhőt húz maga elé. A tenger
halkabban hullámzik, a madarak elnémulnak, aszél altatódalt
dúdol.
robesque